Sokan sokfélét tartunk coachingnak. Ahogy én gondolkodom változásról és coachingról, az is folyamatosan finomodik, gazdagodik bennem – nem fér bele egy cikkbe. Ez egy olyan téma lesz, amiről időről időre írni fogok. Írok, hogy tájékoztassam az érdeklődőket, és írok azért, hogy figyeljem magam és rendszerezzem az aktuális gondolataim, érzéseim, tapasztalataim.
Így, ha olvasod, kérlek egy rendszer szeleteként gondolj rá: ez „csak” egy aktuális nézőpont.
Mi a baj velem?
A köztudatban a coaching kb az, hogy célorientált folyamat, erőforrásokra épít, arról szól, hogy mit akarok és hogyan érem el.
Hm. Hát az esetek többségében a beszélgetés ott kezdődik, hogy mi mindennel van baj, és hogy pl. az is a baj, hogy nem is tudom, mit akarok, vagy hogy hogyan kezeljem.
láthatóvá válnak a dolgok, kiemelkedik a lényeg
A saját (sokszor már 1000x ismételt) gondolatmenetünkben egy pillanat alatt lefut a film, pörögnek a képek, és már ott is vagyok, hogy ezt se lehet és ezt se lehet.
Ha már elkezdem megfogalmazni valaki számára, hogy mi is van, mi történik velem, az már egy előrelépés, mert belassul a folyamat és már én magam is felismerhetem, hogy néhány dolog, amit gondolatban hipergyorsan összekapcsoltam / értelmeztem – talán nem is úgy van.
Ahogy meghallgatom amit mondok, már az is egy visszajelzés magamnak.
Amikor pedig egy olyan másik emberrel beszélek, akinek pont az a dolga, hogy engem segítsen a saját prioritásaim/gondolataim – és az arra adott érzelmeim felfedezésében, akkor arra is van lehetőség, hogy a saját csapdáim észrevegyem. Hogy megelevenedjenek fontos részletek (vágyak, igények), hogy megértsem a reakcióim:
- ez történt velem
- így reagáltam – nem volt akkor még tudatos, de ilyen szempontok alapján döntöttem
- ez volt fontos számomra / ez bántott, zavart / ezt gondolom+érzem ezzel kapcsolatban
Egy szakavatott külső személy észrevesz a megfogalmazásban is elemeket, amivel magamat korlátozom, szűk keretek közé szorítom – sőt sanyargatom, észrevehet ellentmondásokat, és észreveheti azt is, ami csak írásban nem érzékelhető: a nonverbális üzeneteket, amik a nem tudatos hozzáállásunkat tudják megmutatni. Ami még nem realizálódott, így nem is tudjuk megfogalmazni.
Amikor én megyek coach-hoz, ez a rész rengeteget ad.
Érzékelhetővé válik, hogy pl már rég csalódott vagyok, hogy már el is veszítettem a reményemet valamire, vagy az is, hogy valójában valami más sokkal jobban felvillanyoz, érdekel.
magamról gondolkodom: mit akarok, merre tartok
A coaching alkalmakon direkt azért megyek oda, hogy magamra figyeljek. Hogy megfigyeljem, mi zajlik bennem .
Hogy arra tudjak koncentrálni, hogy ki vagyok, mit akarok, mi érdekel, mi a fontos, mit akarok kezdeni az aktuális helyzetemmel, merre akarok tartani. Persze vannak már meghozott döntéseim, elhatározásaim, de pl. abban is megvan a szabadságom, hogy meggondoljam magam.
több tudatosság, jelenlét
A legtöbb első beszélgetés viszont nem erről szól.
Ott még az a téma, hogy mi nem tetszik abban, amiben vagyok, ahogy reagálok. Hogy nincs lehetőségem, hogy nincs energiám, hogy nem tudok csinálni valamit. Vagy, hogy nem tudok nem-csinálni valamit.
A folyamat része és célja, hogy a másik irányba forduljunk, és inkább a „mi legyen ehelyett?„-ről gondolkodjunk. Mert ott már bekúszhatnak vágyak, ábrándok, a kényszer helyett saját választások, amiben megélhetem, hogy „igen, ezt akarom, ez az én életem!”.
megállni a sodródásban
A legtöbb ember egy csomó helyzetben kiválóan boldogul a jelenlegi eszközeivel.
Erre tudunk építeni.
Amikor viszont több fronton van változás (vagy gyorsabb a tempó), akkor túlterhelődhet a rendszer, és kimerülten még nehezebb kezelni a dolgokat.
Amikor fókuszt adunk egy területnek, akkor „csak” egy területtel haladunk – de haladunk! És legalább ezen a területen megtapasztalhat erőt, kontrollt, irányítást az, aki addig csak sodródott.
Ez nagyonnagyon nagyonjó érzés.
Végre megállni stabilan és érzékelni a földbegyökerezettséget, hogy ezt akarom, és tudom így csinálni. Nem eröltetve, nem harccal, hanem nyugodtan, természetesen.
Ez az érzés sok erőt ad a többi terület kezeléséhez.
És a megállás azt is jelentheti, hogy abban az egy órában a coachingon nem menni kell és csinálni amit kell, amit más akar tőlem, hanem megállhatok szusszanni, belassulhatok és megérezhetem, hogy hogy érzem magam. Hogy pl fáradt vagyok. Hogy jól esik a csend. Hogy már azt sem tudom, hol áll a fejem és hol kezdjem.
– Majd amikor belassultam, elkezdek másként gondolkodni, más tempóban és más attitűddel. Nem rabszolgahajcsárként, ostorral a kezemben, hanem keresgélve, kíváncsian, néha szomorúan, de afelé fordulva, hogy mi esne jól, mire van szükségem.
lehetőséget látni az életben / helyzetben
Ha leegyszerűsítem, ez azt jelenti, hogy meglátom a térképen, hogy nem csak a megszokott útvonalon mehetek el az X boltba, ha mandulát akarok enni (ha fogyni akarok), hanem mehetek gyalog, autóval, másik utcán – sőt: lehet, hogy nem is mandulát veszek, hanem mogyorót. Mert nem a mandula a cél, hanem a fogyás.
Szóval rájöhetek, hogy több dolgot lehet akarni, többféle módon lehet reagálni – hogy én választok.
És a választáshoz kellenek olyan utak is, amit nem választok, csak egyszerűen bővítik a látóterem, nagyobb lesz a hely, amiben mozgok.
Kellenek az elvetemült hülyeségek, amit úgyse csinálnék meg, de milyen vagány lenne, és kellenek az irreális utak, ahogyan pl. egy szuperhős vagy egy példakép haladna. Csak hogy tudjam, így is lehetne). Ez is egy út.
Lehetőségekben gondolkodni nagyon más érzés, más energia, más testi állapot. Pihentető, energetizáló, felszabadító – akkor is, ha nem reális. És sokszor nagyon kell ez az energia, hogy kikapcsolhassak, hogy tudjak ötletelni, hogy megalkossam az egyénre szabott saját reakcióimat.
OK, de mit tudok tenni ebben a helyzetben?
Ha szabad vagyok abban, hogy egy helyzetet hogyan közelítek meg (nem kell reálisnak lennem), akkor lehet, hogy ott, ahol eddig szorongtam, reagálhatok dühvel vagy vágyakozással, haraggal vagy meglepő mértékű nyugalommal, esetleg kíváncsisággal. Gondolhatom róla, hogy ezen múlik az életem, és gondolhatom azt is, hogy ez csak egy 38 perces epizód, esetleg azt, hogy épp tanulok valamit, vagy hogy ez az epizód mondjuk a bevezetés az utána következő sütizéshez, ami meg milyen jó lesz. Na jó, mást is lehet kívánni, nekem általában a süti a jutalomfalat motivációm.
A lényeg: mi az a „más reakció”, amivel el tudok indulni és megtehetek minimum 1 lépést az én irányomba.
Ha lehet, olyan reakció, amivel utólag is elégedett leszek.
Hogy már eleve tervezzem be, hogy
- elérem
- vissza fogok tekinteni arra, hogy hogyan értem el
- így fogok visszagondolni rá, és ezt fogom érezni
Elindulok.
Teszek érte, hogy jobban legyek.
Hogy élvezzem az életem, vagy akár csak perceket, pillanatokat, amíg még csak az elérhető.
És hogy hosszú távon elérjem azt, hogy a percek órákká, napokká váljanak. Nagyon más úgy gondolkodni valamiről, ha tudom, hogy tenni is fogok érte, és nem csak filozofálok.
És van, amikor más
Van, amikor egy folyamat arról szól, hogy elmondhassam.
Hogy kimondhassam és ne bent feszítsen, hogy megkönnyebbüljek, megszabaduljak.
Hogy legyen ott valaki, aki megért, meghallgat, tudja miben vagyok – és ilyenkor nem vagyok egyedül.
Hogy kijöhessen a veszteséghez kapcsolódó fájdalom, düh, keserűség, vagy a megbántottsággal járó csalódottság és bánat.
Hogy addig panaszkodhassak vagy akár sírhassak, hőzöngjek, ameddig elég.
Mert amikor kinyitok egy ajtót, és azt hiszem, hogy csak egy dolog van ott, lehet, hogy még hat dolgot találok.
Ha egy kamasz hosszú időn keresztül nehéz helyzetben van egyedül, segítség nélkül, akkor első körben az az „elég„, ha tud kommunikálni arról, ami benne zajlik.
Amíg az energiám arra megy, hogy fenntartsak egy látszatot, hogy meggyőzzem magam arról, hogy „áh, minden rendben van, pocsékul érzem magam, de ez így normális”, addig hova tudnánk elindulni? Arra, amit a külvilág (tanár, szülő, kultúra) diktál / javasol / ajánl?
Nem. Elindulni akkor lehet, ha tudom, hogy mi van, és abból kiindulva tudok választani, hogy mit akarok másként, mint eddig.
És ezt senki sem tudja helyettem.
Én a legjobban ezt a proaktivitást szeretem, amikor én választom a coachingot. Hogy megtaláljam az aktuális saját utam, amit amúgy onnantól már nem is olyan nehéz megtenni, ha tényleg az enyém.
A következő rész címe: Coahcingról / 2. – Folyamat, önértékelés, saját tempó
